Akkor hát merre is néztek a nyolcvanas évek, kérdem egy lassan felejthetős írás címét idézve. Nem könnyű kérdés. Sokan rávágnák, főleg a fiatalabbak, hogy a rendszerváltás irányába, de ezt a korosabbak kontráznák. És azt hiszem, joggal mondanák, hogy a puhulást és váltást szolgáló események áradatában is a meghatározó erő a közömbösség, vagy, mondhatni, a váltás iránti csekély érdeklődés volt. Nem a remény hiányzott akkor, hanem a hit; annak tudata, hogy a színét váltó, átszínesedő diktatúra még a mi, az ő életükben demokráciába vált. Tudom, hogy ezt máris sokan vitatják, de, mivel most nem átfogó kortörténeti írásra vállalkozom, a sok erre mutató gondolatból csupán Lezsák Sándorét emelem ki. Aki kezdetben óva intett a Demokrata Fórum párttá válásától, mert úgy vélte, a társadalom nem érett meg a felelős, átgondolt választásra. Igaza volt; az első választások részvételi aránya, és az élbolyban – első tíz-tizenkét hely, ideértve a végül parlamentbe nem jutókat is – végzettek pártpreferenciája erről az érzésről mindent elmond, minden kételyt eloszlat, vagy inkább felébreszt; tetszés szerint.
Óvatosság, kivárás, közöny egyfelől, a lehetőségek végletekig feszítése másfelől. Egyszer majd összeáll ennek története s történelme is, most részben magánélményt teszek hozzá a képhez: arról mesélve, milyen érzés volt először találkozni, ha csak levélváltás útján is, Borbándi Gyulával, akit, kilencvennegyedik születésnapján és az általa szerkesztett, életre hívott Új Látóhatár digitális archívumának örömével köszöntenek csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ha az mondom, érdekes helyzet volt, akkor még semmit sem mondtam. Hogy is történt?
Valamikor 1984 tavaszán az apósom azzal fogadott este: azt üzeni egy szerkesztő, hogy sürgősen keresd őt meg, de személyesen. Mindenképp személyesen akar beszélni veled. Természetesen nevet is mondott, műhelyt is, de a történet a jelenség szintjén érdekes – mint minden. Másnap időpontot egyeztettünk, felkerestem, és azt közölte-suttogta: látta a beharangozót az Új Látóhatárban, hogy a következő számban közlik egy versemet, és azt tanácsolja, mindenképp vonjam vissza a kéziratot. „Egy életre elvágod magad, ha nem ezt teszed”, hangsúlyozta, nagyon erősen. Döbbenten hallgattam; bevallom, kissé érdekes szituáció volt – hirtelen el sem tudtam képzelni, hogyan került az említett kézirat Borbándi Gyulához, de ha már így alakult, miért kellene félnem attól, amit a megjelenés okozhat? Különösen annak fényében, hogy majd egy évvel korábban az apósomat arra figyelmeztették: lehallgatják az otthoni telefonunkat. És másról is volt helyzetismeretem, mondhatni, megtapasztaltam a be- és kiszolgáltatottság számos fokozatát, de mindig azt gondoltam: el kell menni a falig, ahhoz, hogy tudjuk: hol végződik a számunkra adatott tér. Odáig kell menni, és vagy beleverik a fejedet, vagy sikerül azt a falat odébb tolnod. Most, persze, megszépítem a történetet, azt a belső érzést festem le, amely mindig választott utam volt, és mintha megfeledkeznék arról a félelemről, amit szerkesztő-barátom – akit, félre ne értse ezt a régi történetet, a mai napig szeretek, tisztelek – szavai is igazoltak. Hát persze, hogy szavai igazak voltak, legmélyebb, legbensőbb figyelmeztetéseivel együtt; de hát erről valóban kor- és irodalomtörténészek beszéljenek, egyszer, végre. Arról a furcsa helyzetről, hogy talán még a változások is bele voltak kalkulálva az életbe, de minden együtt járt egy karámba tereléssel, egy olyannal, amelyből akkor sem volt átjárás, amikor élénken élt ennek illúziója.
De hogyan is került Borbándihoz az a kézirat? Egyszerű úton, mint eszembe jutott – Nyugat-Európába utazó barátaimat kértem meg arra, hogy adjanak fel odakint néhány levelet, a kézirataimmal. Megtették, a kéziratok eljutottak Szerkesztő Úrhoz, aki vállalkozott azok közlésére, először egy terjedelmes, hosszú versemmel tette, majd néhány rövidebbel. Mindenekelőtt persze ő maga is értesített erről, egy egyszerű, nyílt levelezőlapon. Döbbenetes élmény volt. Kivettem a postaládából, először olvastam jellemzően szép betűt, ahogy később még sok levelezőlapon, és alig hittem a szememnek. Féltem és örültem, no, akkor s azóta is egyre inkább az utóbbi. Még akkor is, ha igazolva látom az egykori szerkesztő perspektivikus figyelmeztetését. No, ne kanyarogjunk, maradjunk a levlapnál. Nem akarom ismételni a szót, de nincs jellemzőbb szinonima. Döbbenetesen ironikus. Nyílt levél, és átjön, gond nélkül, bezzeg Faludy levelei akkor s még a nyolcvanas évek végén is felbontva, s jó erős magyar csirizzel visszaragasztva landoltak; s a könyvek, folyóiratok, hát azok? Elkallódtak. Borbándi Gyula kétszer is postázta nekem folyóirata tiszteletpéldányait – egyszer sem érkeztek meg. De üzenetei, levlapjai, ahogyan más kiváló íróké, gond nélkül eljutottak. Ki olvasgatja azokat, naponta százezret, hát ki győzte volna? Ilyen egyszerű. Ahogy ilyen egyszerű volt ott állni ebben a helyzetben a fal előtt, és ilyen egyszerű volt azt arrébb tessékelni; olyan kockázatokat is vállalva, amelyek elől sokan azok közül, akik ma memoárokat írnak, vagy még csak meghirdették és előre jelezték azokat – nos, ők kitértek. Nem biztos, hogy nekem volt igazam.
Talán érthető, talán suta köszöntő ez, Borbándi Gyula kilencvennegyedik születésnapja előtt tisztelegve, s megköszönve neki az akkor életre szóló élményt s emléket. És megköszönve azt az állhatatos tevékenységet, amely nélkül csonka és töredezett lenne irodalmi múltunk emléke; megköszönve az Új Látóhatár negyven évét. Egy olyan negyven évét, amelyben a minimál-program az volt: jöjjön, szülessen egy olyan kor, amelyben nem kell soha többé hazugságban élni. S a maximális program, mérce és elvárás, annyi volt: jöjjön el egy olyan kor, amelyben egyetlen igazság érekében se kell többé hazudni. Erről, ha jól meggondoljuk, csak erről szól az Új Látóhatár negyven évet felölelő évfolyam-repertóriuma; az a digitális archívum, melyről a legkevesebb szavunk az lehet csupán: keressék, kutassák, olvassák. Úgy, ahogyan azt kell.