KOVÁCS IMRE ÉLETRAJZA – RÖVIDEN

Vissza

KOVÁCS IMRE RÖVID ÉLETRAJZA

Kovács Imre 1913. március 10-én született a Fejér megyei Alcsút település Felső-Göböljáráspuszta elnevezésű részén. Édesapja kétéves gazdasági szakiskolát végzett. Katonai szolgálata alatt József főherceg ezredírnokaként szolgált és leszerelésekor ezredparancsnoka ajánlatát elfogadva a főhercegi uradalom területén vállalt állást, uradalmi kulcsár-elöljáró lett. Édesanyja, Kék Karolina Mária egy az uradalomban dolgozó bognármester leánya volt. Testvérei közül Endre (1914) vámkezelő, László (1916) könyvelő. Háromszor nősült. Első feleségét – Földes Ilonát – 1946 augusztusában vette el, házasságukat 1951-ben bontották fel. Ekkor már az Egyesült Államokban élt. 1952 januárjában házasságot kötött Rita Deborah Labenowval, aki akkor egyetemi hallgató volt a Harvard Egyetemen. 1953 januárjában született meg közös gyermekük Andrea Leslie Kovács. A házasság érzelmileg kimerült és 1963-ban közös megegyezéssel elváltak egymástól. 1969-ben újra megnősült. Edna Campbell (Mitsy) egy jó nevű déli család leánya volt, akit munkahelyén, a Szabad Európa Bizottságnál ismert meg. 1980-ban bekövetkezett halála után a Georgia állambeli Columbusban, felesége családjának szülőhelyén helyezték végső nyugalomra.

Tanulmányait Felső-Göböljáráspuszta osztatlan iskolájában kezdte. Apja váratlan halálakor – 1922-ben – anyai nagyanyja házába került, majd tizenegy évesen a budapesti Szegényház téren működő Protestáns Országos Árvaház lakója lett. A Rottenbiller utcai polgári reáliskolába íratták be, de annak légkörét nem tudta megszokni. Három évvel később, 1927 szeptemberében különbözeti vizsga letétele után került át a Toldy Ferenc magyar királyi állami főreáliskola negyedik osztályába. Érettségi vizsgáit 1932. június 9-én tette le, három tárgyból jeles, másik háromból jó osztályzatot ért el.

1933-ban Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági fakultására iratkozott be. Az ott működő ifjúsági egyesületben vitákat rendezett, hogy a meggyökeresedett közgazdaság-tudományi felfogással szemben a kisbirtokon folytatott termelés jövedelmezőségét bebizonyítsa. Első írását másodévesen, 1934 márciusában publikálta a Pesti Naplóban, Dunántúl Erdély sorsán? címmel a hazai németség gazdasági terjeszkedéséről. Kisebb cikkeinek merész hangja, konfliktusokat vállaló és gerjesztő magatartása – ami élete végéig jellemezte – felkeltette Szekfű Gyula figyelmét, és tanulmányírásra kérte fel a Magyar Szemle részére. Az uradalmi cselédek gazdasági és megélhetési viszonyairól írott dolgozata olyan radikális hangvételűre sikeredett, hogy a folyóirat szerkesztőbizottsága csak Szekfű lemondással való fenyegetésének hatására járult hozzá megjelenéséhez. Még középiskolás korában, 1929-ben költözött be a főleg protestáns középosztálybeli fiataloknak otthont adó Pro Christo Diákszövetség Hársfa utcai internátusába. Jobbító szándékú társaival megalakította a 312. Erő öregcserkészcsapatot, s együtt vonultak le falukutató táborozásra a Baranya megyei Ormánságban fekvő egyik egykés faluba, a 142 lakosú Kemsére. Céljuk az volt, hogy az önmaguk által kikísérletezett és kialakított szociológiai módszer révén anyagot gyűjtsenek az ormánsági egyke jelenségéről, s azt értékelni, elemezni tudják. Kutatásuk eredményeként jelent meg az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfiai művük 1936-ban, gróf Teleki Pál előszavával.

Neve mind ismertebb lett, írásainak hangvétele beilleszkedett a falukutatók és a népi írók kibontakozó politikai mozgalmának sorába. Publikált a mozgalom folyóiratában, a Válaszban, a Kelet Népe számára Móricz Zsigmond kért tőle cikkeket, továbbra is adott írásokat a Pesti Napló részére. Szerepet vállalt az Egyetemi Körben, rendszeres látogatója lett a népi írók Centrum kávéházi találkozóinak. Egyetemistaként más irányban is kapcsolatokat talált. Dolgozott Györffy István néprajzprofesszorral és gróf Teleki Pállal. Részt vett a Táj- és Népkutató Intézet munkájában és falukutatásaiban. Harmadmagával megszervezte és megrendezte azt a kiállítást, amely bátor szókimondása miatt addigi fő patrónusuk, Teleki Pál elutasítását s a kiállítás bezárását is előidézte, 1938 novemberében. Matolcsy Mátyás képviselő kérésére 1936 nyarán három hét alatt Matolcsy és Kovács bejárta az ország Zalaegerszeg és Békéscsaba közötti nagybirtokövezetét. Útjuk során átfogó képet kaptak az ország egészségtelen birtokszerkezetéről, de a magyar parasztság passzivitásban kifejeződő forradalmáról és elégedetlenségéről is. Úti élményeit és következtetéseit A néma forradalom című szociográfiájában írta meg. A Cserépfalvi Imre könyvkiadó gondozásában 1937-ben megjelent kötet rendkívül népszerű lett, három kiadást ért meg. A könyv harmadik kiadását azonban már lefoglalták, a szerzőt „nemzetgyalázás és izgatás” vádjával bíróság elé állították. 1937. október 15-én három hónapi börtönbüntetésre ítélték, ám annak letöltésére csak 1940-ben került sor. Egyetemi tanulmányait még befejezhette, de az igazságügyi eljárás miatt nem kaphatott diplomát.

A népi mozgalom politikai szervezetének meghirdetésekor, 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ő olvasta fel a Márciusi Front aláíróinak nevében a követelések tizenkét pontját. A front megalakításának 1938-as első évfordulója alkalmából tartott beszédének megakadályozása és az Anschluss bekövetkezése után a mozgalom párttá szerveződése mellett kardoskodott, hogy kikristályosodott programjukat megvalósíthassák. Erdei Ferenccel együtt ő volt, aki fő kezdeményezője és irányítója volt 1939. június 29-én a Nemzeti Parasztpárt megalakításának. Ez akkor az alig egy éve átvett és szerkesztett Szabad Szó köré csoportosult értelmiségiek és parasztok összefogását jelentette.

A világháború második hónapjában hívták be első ízben katonai szolgálatra. Három hónapra Husztra került, majd később szinte minden évben egyenruhát kellett öltenie. Egy aknavetőüteghez osztották be, szakaszvezetői rangot ért el. 1940 elején töltötte le A néma forradalom című kötetének megjelentetése miatt rá kirótt három hónapos börtönbüntetését. 1942. március 15-én a Magyar Történelmi Emlékbizottság által szervezett demonstráción a parasztság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endrével kettesben koszorúzták meg Petőfi szobrát. Hamarosan újabb behívót kapott, de tartalékállományba került, mert 1942. április 7-én a VKF 2. nyomozói „hazaárulás” címén letartóztatták és a Hadik-laktanyába vitték. Egyhetes kihallgatása alatt azzal vádolták, hogy az angolszász hatalmak javára kémkedett. Három hónapig a Margit körúti katonai fogházban őrizték. Az 1942-es erdélyi könyvnapon írótársai felkeresték a Szombathelyi Ferenc vezérezredest. a magyar honvédség vezérkari főnökét, aki hamarosan feltételesen szabadlábra helyeztette. 1943-ban ott volt a Püski kiadó által szervezett szárszói konferencián, ám tervezett hozzászólását nem mondta el, egy félreértésen alapuló vita miatt.

Magyarország német megszállása napján a letartóztatás elől gyomai rokonaihoz menekült. Később visszatért a fővárosba, és a Nemzeti Parasztpárt képviseletében bekapcsolódott a májusban megalakult Magyar Front tevékenységébe. Egyik motorja volt a Horthy István által vezetett kormányzati kiugrási iroda és a Magyar Front, többek között Rajk László, a Kommunista Párt egyik vezetője közötti egyeztető tárgyalásoknak. A sikertelen 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet után ő hozta fel Kláraházáról Bajcsy-Zsilinszky Endrét a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetésére. A németellenes céllal szerveződő szűk körű mozgalom felszámolása után, a szabadlábon lévők megbízásából december 20-án éjjel többedmagával átlépte a frontvonalat, hogy összeköttetést teremtsen a fővárost körbezáró szovjet főparancsnoksággal. A szovjet katonai titkosrendőrség kémnek vélte, börtönbe záratta, és csak kalandos körülmények között tudott megszökni 1945 februárjában a gödöllői hadifogolytáborból. Budapestre 1945 februárjában érkezett vissza, így kimaradt a Debrecenben szerveződő Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájából.

Budapesten bekapcsolódott az újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt tevékenységébe. Tagja lett a párt országos vezetőségének, 1945 elején főtitkárrá választották, 1946 márciusától alelnök lett. 1945. április 2-án budapesti delegátusként lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd a novemberi választáson tényleges mandátumhoz jutott. Beválasztották a Budapesti Nemzeti Bizottságba, az Országos Nemzeti Bizottság társelnöke lett. A Nemzeti Parasztpárt elismert és népszerű politikusává vált.

Az 1945-ös választásokon az Országgyűlés tagja lett, de a megalakult koalíciós kormányban nem vállalt feladatot. A koalíció politikájáról a Válasz 1946. novemberi számában fejtette ki véleményét. A demokrácia útja Magyarországon című tanulmányában a demokratikus fejlődés további erősítésére szólított fel, támogatva a kisebbségi vélemények türelmes kezelését. Aggodalommal szólt a demokráciát felváltani akaró kommunista szocializmus-elképzelésről. A Nemzeti Parasztpárton belül következetesen képviselte a „harmadik út”, a sajátos magyar viszonyokhoz igazodó közösségi társadalom kialakításának politikáját. Ám saját pártjában sem támogatták az általa szorgalmazott együttműködési törekvését a Független Kisgazdapárttal, ő viszont szorosnak találta az Erdei Ferenc által képviselt csoportnak a kommunista párttal kialakított kapcsolatát. Személye mind a Parasztpárton belül, mind a kommunisták körében egyre inkább támadások kereszttűzébe került. 1947. február 24-én kilépett az általa alapított Nemzeti Parasztpártból, mert helytelenítette a párt túlzott elköteleződését a kommunisták felé. 1947. augusztus 31-én Balogh István Független Magyar Demokrata Pártjához csatlakozva újból képviselőnek választották. Felismerve, hogy a kommunista diktatúra egyre inkább ellehetetleníti a demokratikus kibontakozást, és megtudva, hogy személyes szabadsága is veszélybe került, 1947. november 17-én Prága érintésével Zürichbe emigrált. Külföldön kívánta megvárni azt az általa három-öt évre becsült időt, ameddig a várt kedvező változások idehaza bekövetkeznek, a kommunisták befolyása megszűnik. Reményében a szovjet csapatok kivonulása iránt azonban csalatkoznia kellett. Svájcban 1948-ban megírta és Im Schatten der Sowjets címmel megjelentette az 1945-től eltelt három év magyarországi belpolitikájának történetét. Eldőlt, hogy több éves emigrációra kell berendezkednie. 1948. július 7.-én Budapesten megfosztották képviselői mandátumától, de állampolgárságát nem törölték el.

A külföldre menekült parasztpárti képviselőkkel kísérletet tett egy emigráns parasztpárt megalakítására, amely azonban sikertelennek bizonyult. Rövid idő alatt a külföldi magyarság politikai vezetőinek élvonalába került. Az magyar emigráns politika központja New Yorkban volt, ezért 1949 októberében áttelepült Amerikába. Tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, mely tulajdonképpen az emigráns „árnyékkormány” szerepét töltötte be. Novemberben a Szabad Európa Bizottság egyik intézménye, a Washingtonban működő Research and Information Center munkatársa lett, majd 1951 júliusától szeptemberi elbocsátásáig a New York-i központ információs osztályán dolgozott. Eltávolításának oka az volt, hogy egy a magyar államvédelmi hatóság által ellopott és általuk kompromittáló szándékkal közzétett levelében súlyosan bírálta a Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőit és a Szabad Európa Bizottság tevékenységét. Gyári munkásként, majd egy ideig kertészként dolgozott. Folytatni akarta tanulmányait, így jutott el a Harvard Egyetemre, ahol megismerkedett második feleségével. Házasságuk után kétkezi munkával tudta megteremteni a család eltartásához szükséges javakat. 1954-ben hívták vissza a Szabad Európa Bizottsághoz, ahol hét éven át a Szabad Európa Rádió sajtóosztályán foglalkoztatták.

Rendszeresen hallatta hangját a Szabad Európa Rádió műsoraiban, a Látóhatár címmel megjelenő népi folyóirat meghatározó publicistája lett. Írásai a magyar emigráció politikájában, Magyarország szovjet megszállás alóli felszabadításának programjában fontos szerepet töltöttek be.

Részt vett az 1956. októberi magyar népfelkelés és szabadságharc után újjászerveződő emigráns magyar politikai intézmények alakításában. Számos nemzetközi fórumon, tanácskozáson hallatta hangját a magyar felkelés követeléseinek elismerése érdekében.

1958 áprilisában új feladattal bízta meg a Szabad Európa Bizottság. A kubai példa elterjedésének megakadályozására létrehozott International Center for Social Research igazgatójává nevezték ki. Az intézet kétéves működése alatt a latin-amerikai országok problémáinak az adott régió sajátosságait figyelembe vevő megoldását szorgalmazta. Nagy élvezettel foglalkozott a dél-amerikai földreformtervek kidolgozásával, a szegény országok mezőgazdaságának fejlesztési lehetőségeivel. Dél-Amerikával foglakozó munkássága elismeréseként az Universidad Nacional de Peru tiszteletbeli professzorának választották. Mikor munkahelye az amerikai külpolitika prioritásának változása miatt megszűnt, ismét a Szabad Európa Bizottság közvetlen munkatársa lett. Az Egyesült Államok különböző, Európával foglalkozó szervezeteinek és intézményeinek elismert és sokat foglalkoztatott tanácsadója volt nyugdíjba vonulásáig. Több folyóirat, újság szerkesztője, publicistája volt. 1958-ban a tizenhat tagú Magyar Bizottság tagja lett, ám ez a szervezet komoly politikai tevékenységet nem végzett.

1963 őszén Varga László kereszténydemokrata és Kiss Sándor parasztszövetségi emigráns társával közösen kibocsájtott egy Position paper on Hungary címmel ellátott dekrétumot, amely a megváltozott magyarországi viszonyokhoz alkalmazkodó emigráns politika alapvetéseit tartalmazta. A javaslatokat nem sikerült a magyar emigráció politikájává emelniük. Kovács Imrére és az általa megjelentetett írásokra mindvégig jellemző volt, hogy a magyarországi változások, a függetlenség visszaszerzésének útjait kereste. Kompromisszumokat, az együttműködés lehetőségeit próbálta felvázolni, egyetlen pillanatra sem tett le arról, hogy egyszer majd visszatérhet Magyarországra.

1969-ben harmadszor is megnősült, Edna Campbell haláláig társa, majd később emlékének gondozója lett. Amerikai állampolgárságért csak az 1970-es évek közepén folyamodott, amerikai családja unszolására, de magyar állampolgárságát is megtartotta.

Nyugalomba vonulása után is aktív maradt. Sokat utazott, tartotta a kapcsolatot a magyar emigráció tagjaival, írásaival inspirálta a politikai kezdeményezéseket. 1980 októberében daganatos betegség következtében hunyt el. Hamvai felesége családjának szülőhelyén, Colombus városának temetőjébe kerültek.

Özvegye, Mitsy, Andrea lánya valamint unokája Amanda Sky a születésének 100. évfordulójára rendezett ünnepségek alkalmával járt Magyarországon.