Vissza

Borbándi Gyula (1919. szeptember 24. – 2014. július 23.)

1919-ben Budapesten a Szent István kórházban született. Családjával a Baross utcában lakott, nem messze az Orczy tértől. Édesapja lánckovács volt, az újpesti vas- és gépgyárban dolgozott. 1923-ban a bácskai Kula községbe költözött a család. Az elemi iskola első két osztályát ott végezte el, majd ismét Budapestre kerültek, a Podmaniczky utcában kaptak lakást. Középiskolás éveit a Kölcsey Ferenc gimnáziumban töltötte. Diákévei alatt kialakult a könyvek iránti vonzódása. 1938 júniusában vehette át érettségi bizonyítványát, s ekkor ismerkedett meg a Püski Sándorral és feleségével, a népi írók későbbi kiadójával.  Ugyanezen év szeptemberében elkezdte tanulmányait a budapesti királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem jog- és államtudományi karán. 1942-ben szerzett államtudományi doktorátust. Egyetemi évei alatt a Széchenyi Szövetség alelnöke volt. 1941 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként dolgozott. A minisztériumból rendelték be katonai szolgálatra, 1942-1945 között három évig szolgált a hadseregben. Katonai szolgálata akadályozta meg abban is, hogy részt vehessen az 1943-as Szárszói Konferencián, bár tagja volt a Magyar Élet kiadó olvasómozgalmának és közvetlen kapcsolatban állt a falukutatói és népi mozgalom szervezeteivel és vezetőivel. Alakulatával Ausztria felé vonultak vissza, ott sebesült meg 1945. március 15-én. A kórházból megszökve, kalandos úton érkezett haza családjához Budapestre 1945. augusztus 24.-én.

Azonnal jelentkezett a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban, ahol a számvevőségi osztályra osztották be. A népi írók híveként és a népi irodalom olvasójaként szinte természetes volt, hogy a Nemzeti Parasztpárt tagja lett. A VI. kerületi szervezetbe lépett be, később ennek titkáraként, majd budapesti titkárként is dolgozott. A Parasztpárton belül elsősorban Veres Péter és Kovács Imre gondolatait, politikai nézeteit követte. A Kovács Imre–Erdei Ferenc közötti vitában Kovács Imre mellé állt. Személyes kapcsolat, barátság fűzte a politikushoz, amint Molnár Józsefhez, a Parasztpárt budapesti szervezete vezetőjéhez is. Az 1947 őszi választások eredménye, majd Kovács Imre emigrálása után elvesztette egyéni és közösségi becsvágyát, érdeklődése a politika iránt azonban töretlen maradt. Reménykedett benne, hogy nem kell elhagynia szülőföldjét, boldogulását itthon is megtalálhatja. 1948 őszén azonban egyre több volt parasztpárti barátja, munkatársa hagyta el az országot. Az utolsó lökést Molnár József és Borsos Sándor (A Parasztpárt ifjúsági szervezetének vezetője) emigrálása adta. 1949. január közepén hagyta el az országot várható letartóztatása elől menekülve.

Két évig Svájcban szállodai alkalmazottként dolgozott. Svájc kisebb hegyvidéki településein kapott munkát, így nehezen tudta tartani a kapcsolatot volt parasztpárti barátaival, de a politika és közélet iránti érdeklődését levelezéssel, újságok olvasásával folyamatosan fenntartotta. Zürich volt a parasztpárti emigránsok központja. Ott telepedett le Kovács Imre, Molnár József, Borsos Sándor, Vámos Imre, Gáll Mihály, Mikita István és sokan a parasztpárt emigrálni kényszerült tagjai közül. Amikor ideje engedte ő is elutazott egy-egy hétvégén Zürichbe, s részt vett barátai szervezkedésében, hazatérésük tervezésében. Az emigrációt ő is és a többiek is átmenetinek tekintették, bíztak abban, hogy pár éven belül visszatérhetnek Magyarországra. A történelem azonban másképpen rendelkezett 1987-ben jöhetett először haza.

Borbándi Gyula is azok közé tartozott, akik határozott és engesztelhetetlen harcot javasoltak a magyarországi bolsevik hatalommal szemben. Mivel a nemzetközi támogatást nem tartották kielégítőnek, ezért a parasztpárti emigránsok külföldön kívánták megalakítani azt a Parasztpártot, melynek működése 1949 tavaszán szinte teljesen felolvadt az itthoni politikában. A Wallisellenben 1949 márciusában tartott megbeszélésen végül nem került sor a pártalapításra, mert a tanácskozáson jelen lévő két parasztpárti politikus – Mikita István és Sz. Szabó Pál – ellene szavazott a pártalapításnak és a kezdeményező Kovács Imre csak akkor tartotta volna elfogadhatónak az önálló politikai fellépést, ha minden emigráns parasztpárti politikus feltétel nélkül támogatja azt. Borbándi Gyula a pártalapítás híve volt, mivel személyesen nem tudott részt venni az ülésen, ezt a véleményét levélben fejtette ki, amit a tanácskozáson felolvastak. A pártalapítás elmaradásának az volt az oka, hogy az emigrációban is kialakult a két agrárpárt, a Parasztpárt és a Kisgazdapárt közötti vetélkedés, melyet Nagy Ferenc volt miniszterelnök úgy próbált áthidalni, hogy létrehozta az emigrációs Parasztszövetséget. Kovács Imre és az ő véleményét osztó barátai úgy vélték, hogy a Parasztszövetségben egységesen, mint az emigrációs Független Parasztpárt képviselői jelenjenek meg a parasztpártiak, míg az ezzel ellentétes véleményen lévők inkább az egyenkénti belépést és tagságot javasolták, azt vélelmezve, hogy a pártosodás az emigrációban nem kívánatos. Mivel nem alakult meg a parasztpárt, így a népiek egyenként léptek be a Parasztszövetségbe. Sajnos a Parasztszövetség azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és 1950-ben Borbándi Gyula is – Nagy Ferenchez intézett levelében – bejelentette kilépését a szövetségből. A politika és a közélet iránti érdeklődése azonban nem szűnt meg.

Kovács Imre 1949 októberében elhagyta Európát, Amerikában telepedett le. A parasztpártiak túlnyomó többsége ide már nem követte őt, Európában maradtak. Sokuknak vonzó volt Amerika, a lehetőségek országa, ám a távolság riasztotta őket. Még mindig reménykedtek a közeli hazatérésben. A kultúra és a közélet iránti elkötelezettségük vezette őket arra, hogy – ha már pártpolitizálásra nem volt lehetőség – megpróbálkozzanak egy közélettel, kultúrával foglalkozó újság, lap, folyóirat megteremtésével. 1950 tavaszán, nyarán Zürichben formálódott ki egy folyóirat terve. A legaktívabb tervezgető Vámos Imre, Borsos Sándor és Borbándi Gyula volt. Így született meg a Látóhatár című folyóirat 1950 decemberében Svájcban, mely 40 éven keresztül szolgálta a magyar kultúra és közélet nemes ügyét. A lap első szerkesztőinek egyike Borbándi Gyula volt és ő az egyedüli, aki a folyóirat megjelenése teljes ideje alatt belső munkatársa maradt. Szerkesztői munkáját persze szabadidejében, munkája mellett végezte, azért díjazást soha nem kapott. Szerencsére ebben az időszakban már stabilizálódott személyes élete, mivel felkérést kapott az akkor induló Szabad Európa Rádió vezetőségétől, hogy csatlakozzon a rádió szerkesztőségéhez.

Borbándi Gyula 1951-től 1984-ig – nyugdíjba vonulásáig – dolgozott a Szabad Európa Rádióban. 1951. augusztus 20-án kapta meg behívólevelét, melyben Münchenbe rendelték, és augusztus 30-ától már a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásának ifjúsági műsorosztályán tevékenykedett. 1951–1984 között Gyulai Ernő néven jelentkezett a műsorokban, olvasta fel írásait. Később a kulturális osztályra került, majd a politikai osztály munkatársa lett. 1979–1984 között a magyar osztály helyettes igazgatójaként dolgozott. A rádió archívumában számtalan kommentár, jegyzet, hírösszefoglaló, kulturális ajánló őrzi munkássága emlékét. A rádióban történt elhelyezkedésével tudomásul kellett vennie, hogy hazatérésének időpontja bizonytalan távolságba került. Ő maga emlékiratában ezt így fogalmazta meg: „Ez a nap az én életemben is döntő fordulatnak és jövőmet befolyásoló eseménynek bizonyult. Egyfelől új korszak beköszöntője volt, amennyiben nemcsak azt látszott véglegesíteni, hogy egyhamar nem térek vissza Magyarországra és hosszabb tartamú emigráció áll előttem, de azt is, hogy hol és milyen formában hasznosíthatom Istentől kapott képességeimet és szüleim áldozatkészsége folytán megszerzett tudásomat.” Ő is, mint a többi emigráns, lassan berendezkedett új hazájában, beilleszkedett az új közösségbe.

Borbándi megtartotta szokásait, rengeteget olvasott, sűrűn levelezett ismerőseivel, gyűjtötte az emigráció lapjait, folyóiratait. Rendszeresen írt Magyarországon élő ismerőseinek, illetve a Szabad Európánál betöltött állása révén hozzájutott az itthoni lapokhoz, folyóiratokhoz, könyvekhez is. A Látóhatárban sűrűn jelentek meg kritikák, szemlék az itthoni irodalmi alkotásokról. 1952-től kezdve szinte minden évben utazással töltötte szabadságát. Élete során minden kontinensre eljutott (még az Antarktiszra is), számtalan inspirációt, élményt és tapasztalatot gyűjtött össze. A Látóhatár szerkesztőjeként szinte minden emigráns íróval, költővel, publicistával, gondolkodó értelmiségivel kapcsolatot tartott. Az évtizedekkel később megjelent könyveinek anyagát ezekben az években kezdte el gyűjteni. Joggal nevezhető a magyar emigráció krónikásának az 1950-es évek elejétől kezdve.

Borbándi legközelebbi politikai mentorának Kovács Imrét tekintette az emigrációban is. A Látóhatárban megjelent írásaiban vissza-visszatérő motívum volt az emigráció a nagyhatalmak viszonya, a külföldre kényszerült magyarság politikai szerepvállalásának kérdése. Legnagyobb vitát kiváltott írása a Látóhatár 1956. évi második számában megjelent Az emigráns politika új útjai című tanulmánya volt. Ebben – Kovács Imrének az előző Látóhatár számban megjelent Kijózanult emigráció című írása kapcsán – azt a véleményét fejtette ki, hogy a nyugati nagyhatalmak nem fognak háborút indítani a keleti államok és ezen belül Magyarország felszabadítására, így a magyar emigránsoknak is hosszan tartó, hazájuktól távoli tartózkodásra kell felkészülnie. Ekkor került először összeütközésbe munkaadójával, a Szabad Európa Rádió vezetőségével, mivel nézetei nem egyeztek meg a rádió hivatalos álláspontjával. Borbándi végül sikeresen vívta meg ezt a harcát, s a rádió vezetőinek is el kellett ismernie, hogy a Látóhatárban megjelent írásai és a Szabad Európa Rádiónál betöltött állása egymástól elváló feladat, melyben a szerzőknek, így például Borbándinak is, van bizonyos véleménynyilvánítási szabadsága. Fontos azonban kiemelni, hogy Borbándi – hasonlóan Kovács Imréhez – széles körű tájékozottsága és objektív szemlélete alapján pontosabban és józanabbul látta a magyar emigráció helyzetét és szerepét, mint sok menekülttársa.

Borbándi 1956. október 24-étől kezdődően szinte folyamatosan a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében tartózkodott. Reménykedve és bizalommal, majd egyre nagyobb elkeseredéssel hallgatták a budapesti híreket. A nyugati hatalmak segítsége elmaradt, ráadásul a Szabad Európa Rádióban megszólaló kommentárok is félreértelmezték a magyarországi helyzetet, hamis illúziókat ébresztettek az itthoniakban a nyugati beavatkozás iránt. A népfelkelés letörése után a Szabad Európa Rádióban komoly változások következtek be, a volt parasztpárti szerkesztők jelentős részét eltávolították a rádiótól. Ők lettek a bűnbakok. Borbándi is azok között volt, akiket el kívántak tanácsolni, ám ekkorra ő már szakszervezeti tisztségviselő volt, így a törvények értelmében ő munkajogi védettséget élvezett és maradhatott a rádió alkalmazottja. Borbándi lojális volt mind a rádió, mind annak műsorpolitikája iránt, azonban nem tagadhatta meg, hogy szülőföldjére mérhetetlen szenvedést hozott az elbukott szabadságharc.

A Látóhatár jelentette számára a menekülést, melyben őszintén és hazafias lelkesedéssel számolhattak be szerkesztőtársaival a magyar felkelés és szabadságharc heroikus küzdelméről és az azt követő megtorlások ellen felemelhették hangjukat.

Borbándi volt a szerkesztők között az egyik legkövetkezetesebb képviselője annak, hogy a nyilvánosság és hazai atrocitások következetes szóvá tétele jelentheti egyedül a védelmet az itthoniak számára. Nem tartozott azok közé, akik nagyszájúan hirdették hazafiságukat, megértő és elfogadó volt, de nem megbocsájtó. Érdemes felidézni a magyar államvédelem számára, egyik ügynökük által készített jellemrajzát, melyet a vele történt többszöri találkozás és beszélgetés alapján fogalmazott meg: „Nem nagyigényű, tudtommal semmilyen különleges szenvedélye nincs. Anyagi gondjai nem voltak. Nem ellenség ő sem, hanem politikai ellenfél. […] Megítélésem szerint ő is azoknak a csoportjába sorolható, aki megkörnyékezhető, de az eredményben nem vagyok olyan biztos, mint Vámosnál. Az ellenben biztosra vehető, hogy nem szólna senkinek róla. Talán még a hazatérésre is rá lehetne venni, mert az amerikai életforma nem nyerte meg a lelkesedését, és tisztában volt azzal, hogy a rádió csak átmenet, nem végcél.” Az ügynök jelentésének hatására valóban elkezdett foglalkozni a magyar államvédelem Borbándi beszervezésével, ám még a személyes találkozóig sem jutottak el, ellentétben a Látóhatár első főszerkesztője Vámos Imre esetével. Vámost ugyanis sikerült beszervezniük, hazacsalogatniuk, ám Borbándiról rövid úton letettek. Egy pár évvel később készült állambiztonsági háttéranyag így fogalmazta meg az Új Látóhatár és ezen belül Borbándi nézetrendszerét: „Az Új Látóhatár hangadói (Borbándi Gyula, Kovács Imre, Gombos Gyula) egy »hungarocentrikus« politikai irányvonalat igyekeznek olvasóik elé rajzolni: egy magyar önállóság, tömbön kívüliség, nemzeti autonómia, a nagyhatalmi érdekeken kívülállás szirénhangjait fújják. A nemzeti hagyományokra hivatkozás éppoly jó számukra a cél érdekében, mint a »magyar természet«, melynek – úgymond – nem kell se a kapitalizmus, se a kommunizmus.” Amint a jelentésből is kitűnik Borbándi az 1960-as évekre egyik hangadója, elismert és elfogadott politikai elemzője lett a magyar emigrációnak, miközben kitartó szerkesztői munkájával fenntartotta a Látóhatár, majd Új Látóhatár címen megjelenő folyóiratot.

1959-től – Vámos Imre emigrációt eláruló magatartása és hazatérése után – a Látóhatár Új Látóhatár néven jelent meg, és kétségtelenül a magyar emigráció legszínvonalasabb és legismertebb folyóirata lett. Rendszeresen jelentek meg hasábjain a magyarországi helyzettel foglalkozó írások, emigráns irodalmi alkotások, de Borbándi hangsúlyt fektetett rá, hogy a magyarországi irodalmi életről is folyamatosan beszámoljanak. Szellemi kapocs lett a lap az itthoni és a külföldi alkotók között.

1959-től számítható a nyugati magyar értelmiségi körök elindulása. Az első ilyen összejövetelt a Hollandiai Mikes Kelemen Kör tartotta 1959 júniusában. Borbándi – kihasználva a Szabad Európa Rádió nyilvánosságát – minden alkalmat megragadott arra, hogy ezeket a rendezvényeket népszerűsítse, az Új Látóhatár pedig rendszeresen beszámolt róluk.

Borbándit a hatvanas években többször is meglátogathatta testvére Münchenben, de a hazatérés időpontja egyre inkább kitolódott. 1971. március 29-én megkapta a német állampolgárságot. 1975 nyarától összekötötte életét a Szabad Európa Rádiónál dolgozó Thorma Edittel, akinek egy szerencsétlen balesetben 1997-ben bekövetkezett halálig hű társa maradt.

Borbándi Gyula majdnem hatvanéves volt, amikor első saját könyve megjelent. Addigi életét a folyóirat szerzői írásainak szerkesztésére szentelte, ám szorgalmas gyűjtőmunkájának eredményeképpen 1976-ban napvilágot látott a magyar népi mozgalom történetéről készült Der ungarische Populismus című német nyelven írt kötete. Pár évvel később ezt a művét kibővítve a nyugaton letelepült Püski Sándor magyar nyelven is kiadta. A korszakos történelmi áttekintés nemcsak rehabilitálta a magyar népi mozgalmat, hanem egészen más megvilágításba helyezte a huszadik századi magyar történelmet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt a könyvet Magyarországon nem lehetett volna olyan tisztán, világosan, érthetően megírni, torzításoktól és elfogultságoktól, a felesleges és kényszerű magyarázkodástól mentesen, mint Münchenben, emigrációban.

Első könyvét követően még számos, jelentős munkája jelent meg. Ő írta meg a magyar emigráció történetét az 1989-ben Bernben megjelent A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című könyvében, melyet majd a rendszerváltoztatás után, már Budapesten, folytatott és egészített ki az Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben 1985–1995 című kötetével.

Borbándi Gyula egész életében példamutató alázattal, aprólékossággal és pontossággal mérte fel és segítette nyilvánosságra, szervezte és dokumentálta a magyar emigráció szellemi életét. Szorgos gyűjtőmunkája nélkül a magyar emigráció irodalmi és politikai tevékenységéről lényegesen kevesebb és felületesebb ismereteink lennének az emigrációban élő kiválóságaink munkásságáról, a nyugati magyarság életének számtalan eseményéről szinte semmit nem tudhatnánk. Szerkesztője volt az 1986-ban Bernben megjelent Nyugati magyar esszéírók antológiája című, és a szintén Bernben 1987-ben Nyugati magyar tanulmányírók antológiája címmel megjelent kiadványoknak.

1984-ben nyugállományba vonult. Utolsó, a Szabad Európa Rádióban elhangzott megszólalása Cs. Szabó Lászlót búcsúztató nekrológja volt. A következő években az Új Látóhatár szerkesztése, az egyes emigrációs összejöveteleken elhangzott előadásai és könyveinek összeállítása töltötte ki életét.

1987. június 29-én utazott – majd negyven év múltán – először Magyarországra. Látogatóba érkezett, de a családjával töltött napok mellett részt vett és felszólalt a sárospataki népfőiskola indulásának 50. évfordulójára szervezett találkozón is. Nemcsak pusztán magánjellegű volt útja. Végigjárta a fontosabb vidéki folyóiratok szerkesztőségét, találkozott a nemzetépítő demokratikus mozgalom ismert vezetőivel. Élményeit így összegezte: „… tapasztalataim inkább jók, mint rosszak voltak. Megnyugtatónak tartottam, hogy kormányzati részről senki nem közelített meg, elmaradtak az erre szakosított és rendelt hivatali embereknek a hazalátogatók által a korábbi években oly gyakran emlegetett kapcsolatkeresései és informálódó beszélgetései, kérdezősködései. Senki nem akart tőlem semmit. Igaz nem is adtam módot és lehetőséget rá. Látni, nyitott szemmel járni akartam, nem ismerkedni és barátkozni.” Ezt követően minden évben járt Magyarországon, személyesen tájékozódhatott a Kádár-korszak rendszerét erodáló folyamatokról.

1989. május 11-én a Kossuth Klubban, majd másnap a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendeztek Új Látóhatár estet, melyeken Molnár Józseffel a folyóirat kiadójával, az Új Látóhatár másik emblematikus munkatársával közösen ismertethették a lap történetét. Ezzel a két rendezvénnyel, valamint a Püski kiadó által a Látóhatár – Új Látóhatár négy évtizede alatt megjelent írásaiból Szeredi Pál szerkesztésében Budapesten megjelent válogatásával az emigráns folyóirat Magyarországra érkezett.

1989 végén Molnár Józseffel közösen eldöntötték, hogy az Új Látóhatár című folyóirat megjelentetését megszűntetik. Az utolsó számban Borbándi így indokolta meg a lap bezárását: „Folyóiratok általában úgy szűnnek meg, hogy betiltják, megfojtják, elnémítják őket, elfogy az olvasóközönségük és pénzük, felbomlik a kiadók és a szerkesztők közötti együttműködés, vagy a szerkesztők unják meg a lapcsinálást és visszatérnek az írói munkához. Az Új Látóhatár megszűnésének hátterében hiába keresnénk ilyen okokat. Magyarországon szabaddá lett az irodalom és a nyugati magyar íróknak sem egyetlen megjelenési fórumaik többé a külföldön működő orgánumok. Az egyik ok, amiért a Látóhatárt 1950-ben elindítottuk, tárgytalanná vált.” A megszűnés indokai között azonban az is fontos szempont volt, hogy mind Molnár, mind Borbándi betöltötte már 70. életévét és egyre terhesebbé vált számukra a lap megjelentetése.

Bár a folyóirat, melynek készítése életének 40 esztendejét tartalommal töltötte meg megszűnt, ő maga továbbra is jelen volt a rendszerváltoztatás fősodrában. Tagja lett a nemzetépítő demokratikus mozgalom Hitel című folyóirata szerkesztőségének, majd az újjáéledő Magyar Szemle szerkesztőbizottságának. Számos folyóirat és lap számíthatott írásaira, rendszeresen publikált a magyar lapokban. Több évtizedes gyűjtőmunkája eredményeképpen hatalmas archívuma volt a külföldi magyar irodalom és szervezetek tevékenységéről. Érezte és tudta, hogy az ő kötelessége ennek a roppant ismeretanyagnak a feldolgozása és nyilvánosságra hozatala.

1990-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitűntetést, 1991-ben pedig a Pro Cultura Hungarica díjat. Ugyanebben az évben ismerték el a Magyar Művészetért Alapítvány díjával félévszázados történetírói munkásságát.

1992-ben a Hitel kiadásában jelent meg a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia című kötete, mellyel bevonta a magyar irodalomtörténet látókörébe mindazokat a szerzőket, akik negyven éven át száműzetésbe kényszerülve voltak kénytelenek műveiket megjelentetni. Ebben az évben a Bethlen Alapítvány nagydíjával ismerték el a magyarság szabadságáért folytatott történetírói, szerkesztői munkásságát.

1995-ben megkapta a Nagy Imre emlékplakettet.

1996-ban készült el a Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története című kötete. Objektív és személyes beszámolója számtalan tévhitet és szóbeszédet cáfolt meg a Rádió történetéből, hozzájárult a magyar emigráció történetének teljes megismeréséhez.

1997-ben Amerikába látogattak élete párjával, Thorma Edittel, ahol egy szerencsétlen autóbalesetben elvesztette őt. Borbándi maga is súlyosan megsérült, s bár testileg meggyógyult, a lelki megpróbáltatás évekig visszavetette munkájában.

Ebben az évben kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat, illetve a Kisebbségekért díjat, mellyel méltóképpen elismerték az Új Látóhatár szerkesztésében betöltött négy évtizedes munkásságát.

1999-ben megkapta a Széchenyi díjat és a Kölcsey díjat, 2000-ben pedig a Magyar örökség díjat. Szeretet és megbecsülés vette körül a mindennapokban is. Rendszeres részt vevője volt konferenciáknak, szerkesztőségi összejöveteleknek.

2000-ben jelent meg a Nem éltünk hiába. Az Új Látóhatár négy évtizede című könyve, melyben bemutatta a legendás folyóirat teljes és hiteles történetét, nem titkolva a konfliktusokat és nehézségeket, melyek a lap négy évtizedes életében sűrűn előfordultak.

2003-ban látott napvilágot a saját életét összefoglaló önéletrajzi írása Két világban címmel. Úgy tervezte, hogy 80. születésnapjára készül el a kézirattal, de ekkor már nehezen ment számára az írás. Elhatározását azonban betartotta, élettörténetének alakulását 1999-ig követte nyomon a könyvben.

2001-ben ismerkedett meg Juhász Olgával. Barátságuk elmélyült és 2009-ben Budapesten házasságot kötöttek. Borbándi Gyula 2010-ben véglegesen Magyarországra települt.

Az elkövetkező években visszavonultan élt családjával. Felesége nyugalmat és boldogságot teremtett számára élete utolsó éveiben. 2015. július 23.án otthonában, felesége kezét szorítva hunyta le végérvényesen szemét.

Életére talán az a pár mondat a legjellemzőbb, melyet egy interjúban megfogalmazott: „Mindig az elérhetőre törekedtem, és nem kínoztam magam megvalósíthatatlan vagy reménytelen dolgokkal. Ragaszkodtam a családomhoz, azokhoz az embertársaimhoz, akik szerettek és akiket szerettem. Békére és belső harmóniára vágytam, nem volt bennem semmilyen küldetéstudat, de mindig igyekeztem nemcsak a magam javára, hanem a köz hasznára is dolgozni.”

 

Borbándi Gyula művei:

Tanulmányok a magyar forradalomról (társszerkesztő, München, 1966; Hága, 2006)

Der ungarische Populismus (München, 1976)

A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék (New York, 1983; Budapest, 1989)

A magyar emigráció életrajza 1945–1985 (Bern, 1985; Budapest, 1989)

Nyugati magyar esszéírók antológiája (szerkesztő, Bern, 1986; Bern, 2005)

Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, 1987 (szerkesztő, Bern, 1987; Bern, 2005)

Ötszáz mérföld. Esszék és naplók (München, 1989)

Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (Budapest, 1992)

Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története (Budapest, 1996; Budapest, 2004)

Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben 1985–1995 (Basel– Budapest, 1996)

Magyar politikai pályaképek, 1938-1948 (Budapest, 1997)

Alkony és derengés. Írások a posztemigrációról (Lakitelek, 1999)

Nem éltünk hiába. Az Új Látóhatár négy évtizede (Budapest, 2000)

Népiség és népiek. Esszék, tanulmányok, cikkek (Budapest, 2000; Hága, 2006)

Értékőrzés. A szerző válogatása életművéből (Budapest, 2001)

Emigránsok (Budapest, 2002)

Két világban. Életem és pályám (Budapest, 2003)

 

Borbándi Gyula kitüntetései

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1990)

Pro Cultura Hungarica díj (1991)

A Magyar Művészetért Alapítvány díja (1991)

Bethlen Gábor-díj (1992)

Nagy Imre-emlékplakett (1995)

Joseph Pulitzer-emlékdíj (1997)

Kisebbségekért Díj (1997)

Széchenyi-díj (1999)

Kölcsey-díj (1999)

Magyar Örökség díj (2000)

Arany János-nagydíj (2005)

Lotz János-emlékérem (2006)

Hazám-díj (2007)

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2011)

Arany János Érem, posztumusz (2015)

 

© 2017 Szeredi Pál

A virtuális emlékszobák létrehozását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.